Nagyanyám nagyon jó szakács volt, de még annál is jobban értett a süteményekhez. Legalábbis azokhoz, amiknek a tudománya generációról generációra öröklődött a családunkban. Eltanulni az öregektől a régit egy időben nekem nem tűnt se fontosnak, se sürgősnek. Más dolgok mozgattak, új ízeket kerestem, ráadásul Mama úgyis megsütötte ezeket a finomságokat, amikor csak kívántam, és konkurálni is nehéz lett volna vele hazai terepen. Csakhogy ezeket az ízeket ma már csak az emlékeim őrzik, és segítség nélkül nem tudom előhívni őket, mert nálam egyetlen recept sincs, amit Mama hagyott volna hátra. Egyik pillérem természetesen az Anyám, aki százszor is végigkísérte ezeket a folyamatokat. A másik forrás hagyományos magyar szakácskönyvek receptjeinek böngészése vagy mások tapasztalatainak az összegyűjtése. Ezekkel azonban van egy kis probléma. Ha nekem az a célom, hogy újrateremtsem gyerekkorom süteményeit, akkor mindegy, hogy ki hogy készíti, vagy hogy kellene készülnie, nekem az számit, hogy az hogy készítette, akit én megszoktam.
Vegyük például a mai receptet. Én úgy nőttem fel, hogy a pozsonyi kifli olyan, mint ezeken a fotókon. De az egész faluban, ahol a nagyszüleim éltek, mindenki ezzel a tudattal nőtt fel. Senki nem vonta kétségbe a pozsonyi kifli elnevezés létjogosultságát egy olyan sütemény esetén, ami inkább töltött rudacskákra emlékeztet, de semmiképp sem kiflire. Hogy miképp alakulhatott ki mégis ez a változat? Talán a könnyebb, gyorsabb elkészíthetőség lehet az oka. Ez a magyarázat evidensnek tűnik, hiszen tényleg jóval gyorsabb és egyszerűbb, mint a hagyományos, sokak által ismert verzió. Csakhogy ezt a süteményt minden összejövetelre, esküvőre, disznótorra megsütötték. Oda pedig nem a legösszecsapósabb süteményeket vitték az asszonyok. Az szégyen lett volna. Ráadásul Mama repertoárjában olyan költemények is szerepeltek, mint a víruszi mézes vagy a pattincs (non plus ultra), amik igazán nem arról híresek, hogy pár perc alatt összedobhatók. Szóval nem hiszem, hogy lusta vagy elfoglalt háziasszonyok találmánya lenne. De itt most az eredet, bár engem érdekel, nem sokat számít. A lényeg, hogy ez egy imádnivaló süti, gyerekként és felnőttként is nagy kedvenc. És annak ellenére, hogy eleve rossz pozícióból indultam, mert zsír helyett vajat használtam hozzá, egészen olyan lett, mint amire emlékszem.
Íme a bevásárlólista egy vendégvárós nagy adaghoz. Ha pár személynek szánjuk, inkább felezzük meg!
A csipet sóval elkevert lisztbe belevagdossuk a vajat, majd hozzáadjuk a cukor körülbelül kétharmadát. A maradék cukrot feloldjuk a tejben, meglangyosítjuk, és belemorzsoljuk az élesztőt. Hagyjuk felfutni, majd beleöntjük a lisztes keverékbe. A tojások sárgáját is hozzáadjuk, és az egészet alaposan összegyúrjuk. Letakarva pihentetjük másfél órát. Addig elkészítjük a töltelékeket. Itt meg kell jegyeznem, hogy a felhasznált töltelék mennyisége eltérhet az itt megadottól, attól függően, hogy mennyire vastag rudacskákat készítünk. A darált dióba és mákba arányosan elosztjuk a cukrot. A tejet meglangyosítjuk, feloldjuk benne a vaníliás cukrot, és szükség szerint annyit adunk belőle a diós és a mákos keverékhez, hogy formázható massza váljon belőlük. Szilvalekvárból jobb minél sűrűbbet használni. Az enyém például nem volt eléggé az, ki is folyt egy kicsit sülés közben.
Ha letelt a pihenőidő, és a töltelékek is készen állnak, vékonyra kinyújtjuk a tésztát, majd ilyen halmokat kanalazunk rá a töltelékekből.
Ráhajtjuk a tésztát, nem kell tovább pörgetni, mintha szőnyeget csavarnánk fel, elég egy kicsit ráfordítani, hogy a tészta vége alulra kerüljön. Ezután óvatosan levágjuk az így keletkezett hosszú rudat a tészta többi részéről, és felszeleteljük kisebb darabokra.
Nem érdemes túlzott precizitással hozzáállni, és mérőszalaggal, jelölőkrétával létrehozni a tökéletes pozsonyi klónhadsereget, mert az élesztő és a sütő találkozása úgyis átformálja őket, és egyébként sem sajátja ennek a süteménynek a szabályosság. Mi például a testvéreimmel, unokatestvéreimmel tökélyre fejlesztettük azt a képességünket, hogy ránézésre, vastagság alapján megállapítsuk, hogy melyikben milyen töltelék van.
Előmelegített sütőben 170 fokon szép zsemleszínűre sütjük, majd langyos állapotban beleforgatjuk jó sok porcukorba.
Nekem sem sikerült egyformára, ezek épp kicsit bucibbak lettek az általam megszokottnál, de ez tényleg csak szokás kérdése.
Ez az a méret, amit gyerekkoromban megszoktam, itt épp a négy éves lányom kis ujjai között, közvetlenül felfalás előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése