Vasárnapi süteményillat

Ahogy a sütőben sülő sütemény illata körbelengi a büszke anyát és a tőle mindent elleső lányát egy olyan giccses csendélet, ami az 50es évek amerikai grafikáin és reklámfotóin gyakran megjelenik. De én kedvelem ezt a korszakot, akárcsak a vasárnapi sütemény illatát. Megszoktam gyerekkoromban. Jó dolgom volt. Annak idején én is tanoncoskodtam anyám és nagyanyám mellett. Amikor első gyermekemet vártam, úgy éreztem, ebből ő sem maradhat ki. Márpedig én nem tudtam süteményt sütni, jót és sokfélét biztosan nem. A húgom, három gyerekkel és egyébként is nagyobb affinitással a téma iránt már előttem járt. Tőle kaptam kölcsön a Süteményeskönyv kezdőknek cimű könyvet. Megtanultam belőle újra az alapokat, amiket gyerekkorom óta elfelejtettem, így azóta ki tudom választani a zavarba ejtően bő receptkínálatból az ígéreteseket, emellett értelmezni tudom az olyan szájhagyomány útján terjedő kifejezéseket is, mint "annyi lisztet tegyünk bele, hogy a tészta olyan jó állagú legyen". És gyakorolni is volt lehetőségem, mert már az is kiderült, hogy mindkét gyerekem édesszájú. Továbbra sem vagyok egy sütiguru, és nem is ez tölti ki az életemet, de azért vannak ebben a témában is közölni való élményeim, ezért időnként, nem minden vasárnap, de mindig vasárnap elhozok ide is pár nagy kedvencet vagy friss, kedvencgyanús próbálkozást. A legelsőt pár nap múlva, most vasárnap.