Szülinapi kerti mulatság Sárának

Sára lányom négy éves lett. És ehhez a komoly korhoz már jár egy csajos kerti party is, amit anya annak rendje és módja szerint meg is szervezett. Nem pont az én ötletem volt, de végül még én is élveztem. Tudni kell a lányomról, hogy kapcsolódási igényei messze túlmutatnak az enyémeken. Ő ha tehetné, folyton emberek között lenne. Egy éve szinte még senkit nem ismertünk, de ő első perctől fogva azon dolgozott, hogy barátokat szerezzen. Ma pedig egy csapat kislány rohangál a kertben, hogy együtt ünnepelje vele a születésnapját, és ő ettől nagyon boldog. És ami még jobb, a kislányok is annak tűnnek, és ez a közös boldogság még rám is átragad. És már az előzmény is jót ígért. Az idő végre csodás, sehol egy felhő, a veranda ünnepi díszben, a torta a hűtőben, a segítők már úton, mert azért egyedül nem vállaltam volna a lebonyolítást, szól a zene, a madarak rákontráznak, a kincses láda elásva a homokozóban-erről még lesz szó később-Bobi alszik, Sára nagyon izgatott, de azért hajlandó egy kicsit pihenni, miután tett egy kört az új biciklivel a falu egyetlen, nem túl hosszú vízszintes szakaszán. Szóval a dolgok kezdenek kisimulni, és még van pár perc a vendégek érkezéséig. Egy kávé? Jó lenne. De inkább szedek egy kis epret a lányoknak. És mire visszatérek, már egy fővel többen vagyunk. Sára kérésére meghívtam az összes "ovis lányt", akik kettő kivételével el is jöttek. És persze itt voltak a kis-nagy lányok a szomszédságból. Gyorsan összegyűltünk, a társaság legalább fele még sosem járt nálunk, és bár részemről nyitott volt a kérdés, hogy szülőkkel vagy nélkülük bulizzunk, mindenki azt választotta, hogy egy gyerekbulin legyenek csak gyerekek. Nekem ez elsőre ijesztőnek tűnt, de végül jól sikerült.
Voltam olyan naiv, hogy azt hittem, fogok tudni fényképeket csinálni. Mentségemre legyen mondva, hogy még sosem szerveztem ilyen bulit, de még résztvevőként sem voltam jelen ilyesmin szerintem soha. Dehogy tudtam én fotózni, az a szerencse, hogy ezt ketten is megtették helyettem. Na ti most nem ezeket a képeket fogjátok látni, mivel valószínűleg a szülők nem örülnének az efféle publicitásnak, és a gyerekeket sem kérdeztem végig, hogy szeretnél-e szerepelni a blogomon. De azért a beszámolóm végén a hangulat kedvéért találtok egy közös szappanbuborékozós fotót, távlati perspektívából.
Tehát aznap nem fotóztam, így a tortáról sincs közeli kép, a csillag alakú, cukorkával megszórt pálcikás sütinyalóka hamarabb elfogyott, mint hogy bárki lencsevégre kaphatta volna, viszont a mascarponéba és cukorkákba mártott eper véletlenül a hűtőben ragadt, ezért másnap megörökíthettem, és így legalább gyereknapra is jutott valami finomság. A torta egyébként ugyanaz volt, mint az egy héttel korábbi családi szülinapon, csak nagyobb és díszesebb. Sára ugyanazt rendelte, és most ő döntött. Az alapja könnyű piskóta, közte felváltva házi eperlekvár és túrós-mascarponés eperkrém, étcsoki rétegen. Nagyon finom. A tetején ebben az esetben volt egy réteg epres marcipán is, csak az elengedhetetlen rózsaszínhatás kedvéért, és persze sok friss eper.

Volt még nagyon finom házi, maggal megszórt perec a szomszédból, na meg bodzaszörp, ha már van nyolc bodzabokor a kertben. De egyébként inkább vizet ittak, pöttyös papírpoharakból, amikhez készítettem színes kartonpillangókkal megjelölt szívószálakat, hogy ne legyen gond a melyik kié, és egész jól meg is jegyezték. Borisz, a nagy vendéglátó segített előkészíteni a terepet. A verandán pont elfért egy nagy tálalóasztal és három kis asztal összetolva, fehér abrosszal letakarva, szépen megterítve, körülötte apró kis székekkel, mintha csak a törpéket várná haza a Hófehérkében. És persze nem maradhattak el a papír pomponok, amik erre az alkalomra kiköltöztek a gyerekszobából, és selyem és organza szalagokkal, zölden levelező ágakkal és egy szintén ágakkal és selyem virágokkal, filc pillangókkal és fehér organzaszalaggal díszített zászlósorral együtt öltöztették ünnepi díszbe a verandát.

Lufit én is fújtam eleget, na meg kaptunk is, egész lufi tornyokat, meg persze hercegnőset, micimackósat, tündéreset, héliumosat, simát, azonnal szétdurranót és hetekig megmaradót. És volt buborékfújás is, a ceremóniamesternek egy óriásbuborékfújó, és a kincskereső játék után mindenki kapott egy sajátot is, amit kedvére kipancsolhatott, természetesen azon is tündérhercegnőkirálylányos dekorral. Egyébként azon meglepődtem, hogy nem csak buborékot kergetni, hanem fújni is szeretnek - ez mondjuk még nem volt meglepő-, de tudnak is-ez már annál inkább.
A másik kincskeresés a homokozóban folyt, ide ástam el ugyanis egy faládát, tele tündérszalagokkal, ami nem volt más, mint aranyra fújt botokra kötözött hosszú selyemszalagok, amikkel utána lehetett táncolni és szaladgálni a kertben. Most már tudom, hogy el kellett volna dolgoznom a végét a szalagoknak, mert bevallom ezt a részt kispóroltam az előkészületekből, ugyanis így szálakká foszlott, ha nagyon beleakadt valamibe, ami azért előfordult. Na nem volt gond, mert ebből a jelenségből született a boszis játék, aminek az volt az alapja, hogy a kertet összevissza beszövő szálakat csakis egy boszorkány varázsolhatta ide, akit meg kellett keresni, és elüldözni, közben jó nagyokat lehetett félni és sikongatni, csapatostul.
A lányom még a Pinterestről -igen már itt tartunk- választott ki egy katicás célbadobót, amit egy nagy kartonra meg is festettem. Nem mondhatnám, hogy szétszedték lelkesedésükben, de azért kipróbálták. Ennyi volt a keret, a többi szabadon választható. De azért azt láttam, hogy ezt a korosztályt még nem árt lekötni konkrét programokkal, az ismerősebb nekik - gondolom az oviból-, mint szabadon, céltalanul lézengeni.
A gyerekeim egyébként még másnap sem jöttek le a hangulatról.

És itt egy közös kép, nem a legjobb, de legalább távoli.
És hozzá egy kis zenei aláfestés, mert persze az is volt.
https://www.youtube.com/watch?v=dY4iO3yKfeA

Vasárnapi süti- Epres morzsapite

Mivel a kertünk csodás termékenységű földje a tavaly ültetetett pár epertőből eperföldet varázsolt, akkorát, hogy hárman sem tudunk lépést tartani a terméssel, ezért kénytelen vagyok folyton epres sütit sütni. Sára mindkét születésnapi tortája, de még az oviba vitt szülinapi kekszek is epresek voltak, és ez a mostani recept sem nélkülözi kedvenc gyümölcsünket. Ezt a sütit egy receptnaptárban találtam, Vrábel Krisztától származik, aki a Dolce Vita blog szerzője. Régóta követem a munkásságát, finom receptjeit csodás fotókkal illusztrálja, és már több könyve is megjelent a témában. Lessétek meg, ha még nem ismeritek: http://dolcevitablog.hu/. Ez az epres morzsapite egyszerű és finom, egy trükkje van csak szerintem, hogy fogyasztás előtt érdemes megvárni, hogy kihűljön, úgy a tésztának jobb a tartása, az epertöltelék pedig még zamatosabb. De hiába ez a véleményem, mi sem tudjuk mindig megállni. Próbáljátok ki ti is! Itt van hozzá a bevásárlólista.

A sütőt előmelegítem 180 fokra. A sütőporral elkevert liszthez hozzáadok 5 dkg cukrot, a tojás fehérjét és a nem túl kemény vajat. Ha kemény, inkább reszeljük bele, de ne melegítsük, mert akkor ragacsos lesz a tészta. Az egészet összemorzsolom, majd elosztom egyharmad-kétharmad arányban. A nagyobb részhez hozzágyúrom a tejfölt és a tojás sárgáját, és jól összedolgozom. Eredetileg úgy kellene, hogy ezután lisztezett felületen 3-4 mm vastagra nyújtjuk, és úgy tesszük a tepsibe, de ehelyett én általában csak kivajazom a 22 cm-es kerek piteformámat és belenyomkodom a tésztát úgy, hogy magas pereme legyen. Majd megszurkálom villával, rápakolom a felkockázott epret, megszórom a maradék cukorral (3 dkg), és rámorzsolom a tésztát. Ezután mehet be a sütőbe, majd bő fél óra múlva kész is a sütemény. És most jön a legnehezebb rész, kibírni a csodás eperillatot, és hagyni kihűlni.

Nekünk most sikerült kivárni, még vendégünk is volt, aki -igaz még félig langyosan- megkóstolhatta, de a fotók már közben készültek. Mármint miközben elfogyott a sütemény :)

Gyerekbirodalom a nagy diófa alatt

Nem miattuk költöztem ide, de reméltem, hogy ők is jobban fogják itt érezni magukat, mint egy budapesti lakásban. Én imádtam ott lakni, de gyerekekkel együtt már nem volt ugyanolyan. Így kapcsolódott össze egy régi vágyam egy új életszakasszal, és lettem házlakó, kertművelő a Pilisben, két kisgyerekkel. Érdekes, a testvéreimmel sokban különbözünk, de a szenvedélyben, ami a kerthez köt, osztozunk. Bizonyára a gyökerek, a közös élmények és a kollektív családi tudattalan, ugyebár. Hiszen anyai ágon mindenki abból élt, hogy ismerte a növények és az állatok titkait. És ez annyira komoly, hogy néha ingadozik, hogy épp kinek és minek van elsőbbsége az életemben. Bevallom, vannak olyan napjaim, amikor nagyon nehezemre esik reggel hatkor felkelni az ébredezőkhöz, de ha ugyanakkor kimehetek egy pár órára a kertembe, akkor már este alig várom, hogy felkeljen a nap. Persze ez nagyon ritkán fordul elő, lehet ezért is ilyen értékes. Nem vagyok túl nagyravágyó, még elvágyódni sem messzi tájakra szoktam, csak az ajtón túlra. Különösen reggelente. A hajnalok itt gyönyörűek, illatosak és csöndesek. Nem tudom a többi anya hogy van vele, de nekem a csend hiányzik a legjobban. A csend, ami egy egészséges gyerek mellett szinte sosem fordul elő, hát még kettő mellett. De ez így van rendjén. A kertemhez fűződő viszonyomat egyébként ők is tiszteletben tartják, ha szerencsém lesz, egyszer még osztozhatunk is ezen a szenvedélyen. De egyelőre máson osztozunk. Rajtam osztoznak a gyerekeim és a kertem, a kertemen pedig osztoznak a növényeim és a gyerekek. Szerencsére mindenki jól elfér. De kezdetektől az volt az egyik fő pillére a kertkoncepciómnak, hogy legyen egy rész, lehetőleg jókora terület, amit csak Sára és Borisz ural, ahol szabadon garázdálkodhatnak. Cserébe viszont legyenek olyan részek, amiket békén hagynak. És persze a két terület között vannak a közös terek, ahol gyerek, felnőtt, növény, macska, madár és egyéb állatfajok jobb napokon békében megférnek egymás mellett.

Az egyértelmű volt, hogy a gyerekbirodalom nem lehet máshol, mint a hatalmas diófa alatt. Itt még a legnagyobb kánikulában is kellemes az idő, hatalmas a tér, elfér alatta kisház, homokozó, és az öreg ágak több hintázót is elbírnak egyszerre. És az sem utolsó szempont, hogy a szomszéd kislány, aki nagy barátnő, ugyanazon diófa alatt játszik, igaz a kerítésen túl. De mégis közel egymáshoz, ha épp nem egy helyen, ami azért gyakran előfordul.
A most következő képek nagy része nem most készült, ilyen-olyan géppel kattintottam én vagy épp valaki más, és általában nélkülöznek minden utómunkát, de arra jók, hogy emlékeztessenek pillanatokra, és megjelenítsék, hogy miről is beszélek.

Ez az első felvétel akkor készült, amikor átvettük a házat másfél éve. A nagy diófa látható rajta, mint kiszemelt helyszín.

A megvalósításig várni kellett a következő tavaszig. Ez volt a kiindulási alap. Kopasz diófa, szomszéd házzal, babakocsival, benne alvó Borisszal.

Mint annyiszor, most is Apa volt a szerencsés, aki megnyerte a projektvezető posztot. Ástunk, földet hordtunk, terveztünk, én hoztam az igényeket, ő a precizitást és a megvalósíthatóságot, és miközben elkészült a bontott téglából kirakott íves terasz az orgonabokrok mellett - később majd ezt is bemutatom-, a homokozó helyéről is eltűnt a föld. Bárcsak ilyen egyszerű lett volna. Komoly fizikai munka volt, emlékszem. Mindenképp olyat szerettem volna, ami a természetesség látszatát kelti, ezért az amorf alak, és a ház körül talált vastag deszkalapok, fahasábok és kövek mint határvonalak. Egy kisebb ovis csoport simán elférne benne, de pont ez volt a cél. Akár ásatásokat is lehet benne majd végezni vagy vizes árkos várrendszereket építeni, ha már a szimpla homokozás unalmas lesz.

És miután kipipáltuk a homokozót és a hinták is felkerültek a megfelelő ágra, jött a következő ötlet. Kellene a gyerekeknek egy kisház. Először ezt is a diófára képzeltük el, de aztán elvetettem, mert kifejezetten nem az volt a cél, hogy egész nap a testi épségüket őrizzem. Majd ha nagyobbak lesznek, épülhet egy bunker akár a ház mögötti másik hatalmas diófára, de ez most a földön áll. Lapra szerelve érkezett, és szintén Apa hozta használható állapotba. Itt épp az egyik jogos tulajdonosa sepregeti.

Így nézett ki a teljes gyerekbirodalom akkor, és ilyen most. Persze senki ne gondolja, hogy folyton itt játszanak, ez a tervem nem jött be, de azért minden nap használják, és a kis házat, főleg mióta függönyökkel, szőnyegekkel, polcokkal, játékokkal felszereltük, imádják.

És hogy mik az egyéb helyszínek? Itt van például az egyik legnépszerűbb, a "rét", ahogy Sára nevezi. Itt Lehet piknikezni, természetesen a kedvenc macskával, Kékkel együtt. Vagy épp babákat tologatni egy szép nyári napon.

És amikor annyira tűz a nap, hogy a diófáig eljutni is kihívás, vagy épp nincs hozzá kedv, akkor marad a veranda. Olvasgatni ebéd után, macskát dédelgetni testvérkocsiban vagy épp frissen földből felhúzott terményeket kóstolgatni.

És persze nem csak nyáron járunk odakint, a kert hóban is gyerekparadicsom.

Idén nem tervezek nagy dolgokat, de két ötletet mindenképp szeretnék megvalósítani.
A babsátorhoz a váz már a helyén áll, és az előcsíráztatott babok is azon dolgoznak, hogy a föld felszínére kerüljenek. legalábbis remélem. Mindez a veteményesem mellett áll, hogy ott is legyen egy bázis a gyerekeknek, ha épp mellém csapódnak, amikor ott munkálkodom.

A másik ötlet a homokozó körül lesz valahol. Szemét-újrahasznosításban jók vagyunk, az alapanyagok már gyűlnek hozzá, és ha elkészül, akkor végre nem fogják ellopkodni a porszívócsövet, hogy kavicsokat dobáljanak át rajta. Legalábbis ezt remélem.

Ha elkészülnek, mindenképp megmutatom itt a blogon is!

Fotók forrása: Pinterest

Vasárnapi sütemény - Túrós mazsolás kuglóf

Engem mondjuk a hűvös nem zavar, csak süssön a nap. De azért dideregni a pár nappal ezelőtti nyár után én sem szeretek. Ilyenkor jól jön valami legális kedélyjavító. Mondjuk egy finom süti, hozzá természetesen egy forró habos tejeskávé, mindez lehetőleg a napon vagy egy napfényes ablak előtt. És lehet még fokozni a hatást egy csodásan illatozó tavaszi csokorral, lehetőleg saját kertből. Már csak az egyik félbehagyott, türelmesen várakozó könyvemet kellene leemelni a polcról, hogy igazán tökéletes vasárnap délutáni szieszta legyen belőle. Ehhez persze egy másik dimenzióban kellene élnem. Ugyanis a pár perc, amit a gyerekeimtől kaptam, hamarosan lepereg. De az elégedett nyammogás azt súgja, hogy ezt a sütit is érdemes volt megsütni. Tényleg finom, omlós és illatos, kávéval egészen kiváló, de gyerkőcöknak kakaóval is kitesz egy uzsonnát. A receptjét még a Stahl Magazin 2014. tavaszi számában találtam, több más ígéretes társával együtt, amiből kettő már szervesen beépült a családi repertoárba. Ez a mazsolás túrós a tavaszi, a csokoládés sütőtökös pedig az őszi kedvenc. Tulajdonképpen egy egyszerű kevert tészta, gyerekek mellett is gyorsan összedobható, önmagában is, de házi eperlekvárral is nagyon finom. Érdemes frissen elfogyasztani, mert úgy a legjobb. De ez nem fog gondot jelenteni szerintem senkinek.

Mivel a tészta gyorsan kész lesz, legjobb már az elején előmelegíteni a sütőt 170 fokra. Majd robotgéppel kikeverjük a puha vajat a cukorral, és egyesével beledolgozzuk a tojásokat is. Ebbe a keverékbe törjük bele a túrót egy krumplinyomóval vagy egy villával. Ezután belekeverjük a mazsolát, a lehetőleg bio citrom leresztelt héját és a vaníliás cukrot. A lisztet és a sütőport egy külön tálban jól elvegyítjük, majd a masszához adjuk. Jól összekeverjük. Senki ne ijedjen meg, nagyon sűrű lesz a végeredmény. Ha ezzel megvagyunk, akkor kivajazunk és kekszmorzsával beszórunk egy 2 és fél literes kuglófformát, majd beleegyengetjük a masszát. 170 fokon sütjük kb 50 percig, de mindenképp érdemes tűpróbával ellenőrizni, mielőtt kivesszük. Azonnal rácsra fordítjuk, majd miután kihűlt, jól beszórjuk porcukorral, és lehetőleg frissen tálaljuk.

Húsvét 2015

Tavaly húsvétkor nálunk gyűlt össze a család, idén mi mentünk mindenkihez. Épp csak egy kis idő jutott az otthoni nyújtózkodásra az ünnep alatt. Ez a körülmény igencsak meghatározta a készülődést. Született pár egyperces összeállítás a már korábban elkészült dekor elemekből, egy csokor száraz árvalányhajból, némi borostyánból és az elmaradhatatlan koszorúkból, de ennyi. Pontosabban ennyi, és megannyi más-más fázisban tartó virágzó ág a kert fáiról, bokrairól. Díszalma, szilva, vérszilva, jezsámen. A gyerekszobában kék és piros bádog kannában, az ágakon függeszkedő papír madárkákkal és papír tojásokkal. A ház többi részében fehér bádogban, törtfehér kővázában vagy egyszerűen egy vastag falú üvegben. Én meglehetősen puritán tudok lenni, ha épp naturális dekorációhoz támad kedvem, de a gyerekek kedvéért pöttyös, kockás szalag is került a festett tojások és ágacskák mellé. Akármennyire kevés időt is töltöttünk otthon, azért volt répatorta, emeletes fonott kalács és egy kis túrós pogácsa a sonka mellé, mert muszáj, és mert szeretem, ráadásul a körülményektől függetlenül valahogy sosem marad belőlük egy falat sem. Tehát jól telt a húsvét, de eltelt. És hogy hogyan tovább itt a blogon? A kert egyre követelőzőbbé kezd válni, egyre több időt töltünk kint, így a továbbiakban erről is több szó esik majd. És hogy mi lesz még? Hogy csak néhány példát említsek, végre elkészül majd a sátor a gyerekszobába, befejezem a fürdőszobát, tervezek pár falfestést, bútorfestést, átalakítást, jön a lányom születésnapja, tehát gyerekzsúr-ötletek is lesznek, és tovább folytatom a garázdálkodásomat a gasztronómia terén, de most már nem csak desszert vonalon. De a vasárnapi sütik voltak és lesznek is. Ráadásul kaptam egy útmutatót is hozzá. A szülői házban böngésztem a szakácskönyvek között, és ráakadtam egy régi határidőnaplóra, amiben a mamám összegyűjtött süteményreceptjei voltak, az elején a rá annyira jellemző gyöngybetűkkel odaírva: "Az unokáimnak ajánlom". Nem is tudtam, hogy létezik ez a könyv, tehát nem is kerestem. De most már van hová nyúlnom a kísérletezés, találgatás helyett, ha valamelyik mamasütit szeretném feleleveníteni. Ezt hozta nekem a nyuszi. Legközelebb sütök is belőle valamit, amit itt is bemutatok. És persze egyéb fent említett mozgolódásaimról is beszámolok majd. Hamarosan. De most még egy perc szóljon a visszatekintésről, egy rövid képsor erejéig. Mert ha már összeraktam, megsütöttem, akkor le is fotóztam. Húsvét 2015, nálunk: